A Waldorf-gimnáziumok nagyon fontos szerepet szánnak a tanév néhány hetén átívelő gyakorlatoknak. Egyrészt, mert a világ iránti érdeklődést pusztán az iskolapadból nem lehet kielégíteni, másrészt, a mai életmód a fiatalok többségét még vidéken is elszigeteli az élet fontos területeitől, mint pl. élelmiszerek előállítása, használati tárgyak készítése, idősek, betegek ápolása. Ezeken a területeken éppen ezért nemcsak elméleti, hanem gyakorlati síkon is igyekszünk megteremteni a feltételeit, hogy képezhessük diákjainkat.
A kilencedik évfolyam mezőgazdasági gyakorlatát a legéndi biodinamikus tangazdaságba szerveztük. Az osztállyal izgatottan vártuk ezt a hetet, készültünk rá, és készültek a szülők is leendő legéndi házigazdáink, Várkonyi Éva és férje, Csaba segítségével, akik tájékoztatót tartottak a biodinamikus gazdálkodásról, és, hogy milyen feladatok, lehetőségek várnak majd ránk. A legmeghökkentőbbnek a „mobil-stop” bizonyult – a legtöbben nem tudták elképzelni egy egész héten át telefon és internet nélkül az életüket… Vasárnap indultunk és szerdán már diákjaink maguk is meglepődtek, hogy egyáltalán nem hiányzik a telefonjuk, sőt volt, aki még a PIN-kódját is elfelejtette péntekre.
Autókkal utaztunk a helyszínre, így érkezésünk előtt még egy rövid gyalogtúrát is beiktathattunk, hogy ismerkedjünk Palócfölddel, a „tündérek földjével”. Kivétel nélkül mindenkit lenyűgöztek a Cserhát varázslatos lankái a verőfényes őszi napsütésben.
Külön élményt jelentett számunkra, hogy együtt tölthettük a gyakorlatot a szolnoki Waldorf-gimnázium kilencedikeseivel, akikkel ott találkoztunk először. Az első este, naplementekor kimentünk az épület mögé házigazdánkkal, Mezei Misivel, aki a környékről, majd egy „aprócska” ugrással a csillagokról mesélt nekünk. Este összeültünk a szolnoki osztálykísérőkkel és a kertműveléstanárral, hogy a két osztályból 4-5 fős jól működő csapatokat állítsunk össze, ami így, ismeretlenül nagyon izgalmas feladatnak tűnt. A csapatok összetétele nem változott, de minden nap más munkaterületen dolgoztak a fiatalok: konyha; állatok és trágyázás; konyhakert; ház körüli aktuális munka, ami egy szín építését jelentette, hogy a két csacsi is fedél alá kerülhessen. A konyhás és állatos csapat reggel hatkor kelt, a többiek hétkor – a konyhások reggelit készítettek, az állatos csapat pedig tehenet fejt még reggeli előtt. Reggeli után közös kezdés volt egy kis énekkel, és minden reggel elolvastuk Rudolf Steiner „Répameséjét”:
„Az emberek az egyes életszférákban nem tudnak az alapokhoz visszanyúlni, ebből adódik, hogy azt hiszik, beszélhetnek a legkülönbözőbb szempontokból valamiről, akkor is, ha a dologról magáról mit sem tudnak. Ránézünk egy répára, s meg lehet mondani róla, hogy így és így néz ki, könnyebben vagy nehezebben szeletelhető, ilyen a színe, ezek a részei. De ettől még távolról sem értettük meg, hogy mi a répa, s főként azt nem, hogy hogyan él együtt a szántófölddel, az évszakkal, amelyben érik. A következőkkel kell tisztában lennünk:
Gyakran használtam egy hasonlatot, hogy mindezt tisztázzam az élet más területein. Azt mondtam: ha egy mágnestűt látunk, felfedezzük, hogy annak egyik vége mindig északnak, másik vége pedig délnek mutat. Elgondolkozunk róla, miért van ez így. Az okot azonban nem magában a mágnestűben fogjuk keresni, hanem az egész Földben, hiszen annak egyik oldala adja az északi mágneses pólust, a másik pedig a déli mágneses pólust. Ha valaki magában a mágnestűben keresné az okot, mely miatt az ilyen sajátos módon viselkedik, – értelmetlenséget mondana. A mágnestű állását csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy milyen kapcsolatban van a Föld egészével.
Mindazt, ami a mágnestű esetében értelmetlen, az emberek sok más dologban értelmesnek tartják. A répa abban a pillanatban lehetetlenné válik, ha csak úgy tekintjük, ahogyan a maga szűk határai között adva van, hiszen a répa növekedése esetleg számtalan körülménytől függhet, s ezek még csak nem is a Földhöz, hanem annak kozmikus környezetéhez tartoznak. Ma sok mindent magyarázunk úgy a praktikus életben is, s úgy is rendezkedünk be, mintha csak szűken behatárolt résszel, s nem az egész világból érkező hatásokkal lenne dolgunk. Mérhetetlenül szenved ettől az életnek nem egy területe.”
A konyhás csapatnak is bőven akadt teendője, több mint 30 főnek naponta ötször készítettek ételt, túlnyomórészt a biodinamikus gazdaságban termelt alapanyagokból. Minden nap háromszor másfél órát dolgoztunk az adott területeken, délután pedig előadásokat hallgattunk talajtanból, a méhekről, gyógyító preparátumot kavartunk, és azt öntöztük szét a földeken. A tanárok egy-egy területért voltak felelősek. Adri mint kertműveléstanár a konyhakertet kapta, én pedig a gazdaság szívét, a trágyázást, ami első hallásra kicsit idegenül hangzott, bár lelkileg már készültem rá - más osztálykísérőkkel konzultálva azonban egyértelműnek tűnt, hogy ez csakis osztálykísérői feladat lehet! Küzdelmekkel teljes, ugyanakkor rengeteg élményt adott látni a gyerekeket, hogy magukat legyőzve keményen beleálltak a munkába, és még élvezték is – velem együtt! Az estékre mindig maradt energiánk társasjátékozni, kártyázni - a holdsütötte dombokon sétálni, és persze a tábortűz sem maradhatott el – vittük magunkkal a cserkész lelkületet… Mikor pedig ellaposodóban volt az éjszakai hangulat – egy kis nyomozás az „éjszakai idegenek” után jól felvillanyozta a társaságot.
Mivel gimnazistáink nem hoztak telefont, minden nap képes beszámolót küldtem a szülőknek rövid összefoglalóval. Íme, az egyik:
„A mai napunk is sűrű volt, de a dokumentáció kissé hiányos... Mi, tanárok mindig azonos munkahelyen vagyunk, és a diákcsoportok naponta forognak. Enyém az állatos csoport, itt reggel fejünk, aztán füvet vágunk, azt behordjuk az állatoknak, ma az érett komposztot hordtuk, terítettük a virágföldön meg a krumpliföldön. Elkezdtük Samu, a kis bika helyéről a trágyát kihordani, közben a csapat egyik fele délelőtt kihajtotta, délután behajtotta a juhokat meg a szamarakat, akik ma is megszöktek, most a temető előtt találták meg őket, tegnap meg a szomszéd lucernásában. Vacsora előtt Csécs Móni talajtan előadását hallgattuk, este tábortüzet raktunk, énekeltünk. Kicsit fáradtak vagyunk, de csoda ez a hely!”
Geráné Pataki Erika (9.-es osztálykísérő)
