Drámanap
„Korunk fizikusai fölfedezték azt, amit a kínai metafizika ősidők óta tanít, hogy más nincs, csak dráma! Szüntelen küzdelemben születő állandó változás.” (Müller Péter)
„A dráma szó az ógörög dran (cselekedni) szóból ered. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok stb.).
A líra és az epika mellett a három alapvető műnem egyike, az alapvetően párbeszédekre (dialógusokra) épülő, többnyire színházi előadásra szánt irodalmi alkotások (drámák, drámai művek, illetve színművek) összefoglaló elnevezése.
A helyzeteket jellemzi, hogy drámai feszültség jelenik meg bennük. Mindazok a helyzetek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, amelyekben a szereplőknek valamilyen cselekvési döntést kell hozniuk, és ez a döntés életükre (vagy a közösségük életére) jelentős hatással van.” (Wikipédia)
Mit jelent nekünk a dráma? A Waldorf-iskolák életében nagyon különleges szerepet tölt be, átszövi együttléteinket. Dramatikusan tanítunk, ezért epocháink és ünnepeink részét képezi. Minden év jelentős időszaka a nagy éves drámára való felkészülési folyamat, majd csúcspontjaként az előadás. Így tehát kétféle értelemben is jelen van életünkben: egyrészt a dramatikus készség folyamatos ébren tartásával és egyfajta játékos megközelítéssel, másrészt egy színpadra szánt darab megvalósításával.
Az osztálytanító érzi és éli csapatát, akikkel egy lény. Érzi, mire van szükségük adott évben, és őt magát is mi mozdítja meg annyira, hogy abba bele tudja meríteni őket. Drámát lehetetlen úgy csinálni, hogy ne éljen benne minden sejtünkben. Abban az időszakban ez tölti meg a napokat, ez mozdítja a tagokat. Beledolgozódik a tanító, a gyerekek, és a közösség lényének aktuális állapota is – közben folyamatosan változtatva, érlelve azt. Ebben az oda-visszahatásban születik a mű, ami minden alkotó folyamatra érvényes, de a drámára közvetlenebb és intenzívebb módon. Aki vagyok, azt játszom a más szerepe és műve által. És az a szerep és mű közben olyat tesz hozzám, ami előtte nem került napfényre belőlem. Egy osztály lényét hatalmasan formálja és érleli ez a folyamat – minden más élménynél és tanulásnál erősebben.
A mi első évünk legerősebb motívuma és kulcsa a zene volt. Egyes gyermekekhez is ezáltal értem el, ezért volt ekkora jelentősége. Kis alföldi pásztorfurulyán fújtuk álló nap – magától értetődő volt, hogy ezzel lépünk majd színpadra év végén. Így tehát felkészültünk egy teljes néptáncbemutató zenés kíséretével. Ez egy rendhagyó megoldás volt, mivel elsőben legtöbbször kórusban előadott, közös mozgásokkal kísért szöveggel szoktak előállni a gyerekek. Valahol ez az együttes jelleg nálunk is megvalósult, csak nem a szöveg által.
Másodikban egyik kedvenc Lázár Ervin mesénkből, a Szegény Dzsoni és Árnikából adtuk elő a tizenkét testvér meséjét, magunk készítette díszlettel és árnyjátékkal ötvözve. Harmadikban A Négyszögletű Kerek Erdőből a Fájós fogú oroszlán és a Bikfi-Bukfenc-Bukferenc fúzióját vittük színre, ami már egy komolyabb, koreografált zenés darab volt, sok mozgásos és szöveges munkával. Negyedikben más területeken domborítottunk, ötödikben viszont következett a nagy musical, a Pál utcai fiúk. Ezt az akkori hatodik osztállyal közösen adtuk elő, és félév kemény munkája volt benne. Ősszel megtanultuk a dalokat, és a téli szünet után nekiálltunk a darabnak. Elolvastuk, feldolgoztuk mélységében, tartalmilag és dramatikus játékok segítségével, majd az izgatottan várt szereposztás után elkezdtük jelenetenként a munkát. Közben szülőkből és művészekből összeállt egy élőzenekar, ami a musical összes számához biztosította a fantasztikus zenei aláfestést. Külön kiemelném Fóris Szilárd zongoraművész felbecsülhetetlen értékű hozzájárulását a darabhoz. A velük való összeérés is időt és energiát igényelt. Táncos darab lett, a koreográfiák egy részét a gyerekek maguk alakíthatták ki, más részében én egyengettem az utat, a végső jeleneteket pedig Karsai Veronika pantomimművész segítette nekünk életre kelteni. Köszönet neki is ezért a csodáért! A darab rendezése, összefogása és a gyerekekkel való eleven és érző kapcsolat felelőssége az én kezemben futott össze. Négyszer adtuk elő a teljes másfél órás művet, mindegyik akkora energiákat mozgatott meg színpadon és nézőben egyaránt, ami maradandó, életre szóló élménnyé vált. Az a fajta sorsfordító, katartikus folyamat volt ez, ami után nem vagyunk többé ugyanazok, mint előtte. Sok falon kellett átküzdeni a darabot, megharcolva számos külső-belső akadállyal. Hatalmas, amit adott – és persze rengeteget ki is vett. Annak az évnek ez a darab volt a fő munkája számunkra.
A Waldorf-iskola életében ritka az ilyen kaliberű dráma, inkább a nyolcadik év és a gimnázium velejárója. Nekünk is nagy falat volt – de nem bántuk meg.
A következő évben a karantén törölte a dráma időszakot, de még előtte a farsangra összedobtunk egy vidám kis sűrítményt az Egri csillagokból, amit nagyon élveztünk, és Samu által kobzon kísért Tinódi-dallal fűszereztünk.
Ezek a mi osztályunk drámái, de csodálatos darabok születtek minden osztályban: Noé és Dzsungel könyve musicalek, Kőleves mese, Toldi stb. Mind hatalmas élmény volt nézőként is – és szereplőként is, jól tudom.
Ami a legszemélyesebb megélésem, hogy soha semmi nem hoz annyira közel magunkhoz és egymáshoz, mint a dráma. Intenzív tükör, sűrű érzelmi töltettel, nagyon sok nevetéssel és olykor feszültséggel terhes, sötétebb szakaszokkal, amit nem lehet megkerülni, mert ezzel együtt válik azzá, ami. Az élet egészének leképeződése, ezért nehéz. És ezért szép.
Én leginkább mégis azokat a dramatikus játékokat szeretem, amik sosem kerülnek színpadra. Ezekben is ott a sűrű találkozás lehetősége, de a bemutatás felelősségének terhe nélkül. Önfeledtebb és sokszínűbb lehetőséget nyújt a JÁTÉKRA, ami a létünk sava-borsa. Saját osztályomban és a felettünk járóban is sokszor beépítettem az órákba – majd drámaszakkört is szerveztem, ami hónapokig csak erről szólt, utána vágtunk csak bele konkrét színdarabba. Számomra a játék a legizgalmasabb az egészben. Kipróbálni önmagunkat milliónyi szituációban és szerepben leírhatatlan élvezet. A többieket látni benne szintén. EGYÜTT játszani pedig felemelő, csuda érzés. Önmagunkkal és másokkal való TALÁLKOZÁSNAK, és a tehetségek felszikrázásának meglepő és megdöbbentő pillanatai voltak ezek, mikor az improvizációk során váratlanul csillantak meg egyesek, és mi csak ámultunk boldogan. Máskor meg nem ment, ha megfeszültünk se. Elfogadni ezt a hullámzását a létnek: ez is a lecke. És meglovagolni a hullámokat.
Ízelítőül pedig fogadjátok szeretettel az alábbi képeket és drámanapi felvételeket!
Buda Borbála
