János-napi tűzugrás

János-nap a Waldorf-iskolák évzárója: nemcsak számomra egyik csúcspontja az évnek. Bár minden ünnep szívig hatol, ebben az egész esztendő történései, élményei lüktetnek, minden, ami összeköt. És a nyári napforduló idején valami hihetetlen energiává sűrűsödve emelnek fel minket. Van benne búcsú és újjászületés: egy év lezárása, ajándékozás, bizonyítványosztás, ölelések és lakoma – az est közeledtével és hangulat emelkedésével pedig elérünk a tűzugrásig.

A tűz sokrétű szimbolikával bír és évezredeken, korszakokon átível katartikus ereje. Őselem, ezért modern technika és civilizáció ide vagy oda: a hozzá kapcsolódó rítusok megőrizték az archaikus jelleget. Mint Síva: pusztítva ad helyet az új életnek. És mint a szerelem: csontig éget, magába old, s megváltoztat örökre. Vérként lobog – de fekete üszköt hagy. Ha úrrá leszünk rajta, helyet teremtünk számára: a szolgánkká tesszük. Kályhát építünk köré, melegedünk, ételt főzhetünk lángjainál. Ha szabadjára engedjük, tarolva pusztít, az életünkbe kerülhet. A János-napi tűzugrás a kettő között veti meg lábát: a zabolátlanul lobogó lángokkal „játszik”. Ez egy olyan gesztus, amihez kell a „halált megvető bátorságból”. Nem az advent meghitt gyertyalángja: egy szabadban égő tűz, aminek NEKIFUT az ember, és ÁTUGORJA. Önmagát. Önmaga árnyékát. Kiugrik a komfortzónából. Bele a jövőbe. A jövőbeli énjébe. Bizonyára megéltük már sokan, hogy amikor nagy dolgok történtek az életünkben, ahhoz kellett egy efféle gesztust tennünk. Nem tudtuk, mi vár ránk, de éreztük: ugorni kell. Mint egy szakadékba. Nem volt alattunk ponyva, nem láttunk atyai kezeket nyúlni alánk. Csak ugortunk. Ősbizalommal vagy épp halálos félelmet legyőzve. És ahogy földet érünk, már tudjuk, hogy nem vagyunk többé azok, akik előtte. És hogy ez nem történhetett volna meg, ha ott maradunk. A biztonságosban, a langymelegben, a kényelmesben. A felnövéshez ugorni kell. Minden újabb szinthez is. Míg csak élünk.

Az archaikus kultúrákban beavatások jelezték a személyiségfejlődés határköveit. Fiúknál, lányoknál egészen eltérő rítusok voltak ezek, és az adott közösség kohézióját szolgálták: abba léptették bele az egyént. Messzire vinne, ha belemennénk a részletekbe – idegen és sokszor félelmetes gyakorlatok voltak ezek, nem is tudnánk azonosulni velük.
A János napi tűzugrás is egyfajta rítus, jelentése kézzel fekvő, de vannak mélyebb rétegei. A gyerekek úgy tudják: „átugrunk a következő évfolyamba”. Elsősök vagyunk, nekifutunk a tűznek, a túloldalon ott vár a tanítónk, és a karjaiba érve már másodikosként köszönt. Ünnep ez. Közös ünnep. Egy közösség megújulásáé, a tovább élésé. És az egyéni fejlődésé. Egyedül kell ugrani – de a kicsiket segítjük. És a túloldalon ott vár a tanítónk, aki végigkísér.
Végezetül hadd meséljem el életem első – és egyben legmaradandóbb tűzugrás élményét. Hét éve meghívtak leendő elsőseim óvodai ballagására. Nem tudtam, mi vár rám, frissen érkeztem a Waldorf-világba. Lezajlott a szépséges ünnep, énekszóval, virágokkal. És akkor a tűzhöz értünk. Fel se fogtam, mi történik; a tűz egyik oldalán álltam én, és a másik oldalán sorakoztak a gyerekek, két oldalról anyukájuk-apukájuk kezét fogva. Nekifutottak a parázsnak – inkább az arcocskák lobogtak, nem a lángok – és csillogó szemmel, kipirulva ugrottak a karjaimba sorra. Mintha megszültem volna őket… Nincs erre szó. Csak megérkeztek belém sorra. A tűzzel.
És így is maradnak, belém égve, bármi történt és történik azóta.

Buda Borbála

Emlékszel?

A tűzön át születtem neked.
Elkaptál,
s én szorosan megöleltelek.
Ringattál,
és végig fogtad a kezem.
Olykor rám szóltál,
és voltál mérges is, igen.
De engem megláttál,
és tágra nyílhatott a szívem.
Végig ott voltál,
míg ide elérkeztem.
És most már engedd el,
kicsit engedd el a kezem,
hogy messzebb érhessek,
mert érzem, lángra gyúl a tüzem,
s immár rajtam a sor,
hogy magamat megugorjam.
De látlak még:
a szemed óv a távolban.

Előző
Következő