Nincs tananyag, ami fontosabb ennél. Porból lettünk, porrá leszünk – s a kettő közt mi másért lennénk itt, mint elmerülni a zöldben? Beszívni a létezés illatát. MOST nyílik, MOST zsendül! Most kell megélni – mert aztán vége lesz egyszer csak. És most kell erre a hullámzó mindenségre, az áramlatára hangolódni, mert műanyag és instant életünk kiürül enélkül.

A természet összehangba hoz, egyensúlyt teremt, megnyugtat – és nem utolsó sorban munkára serkent. A Waldorfban az Erdőjárás, a Kertművelés, a Növénytan és Állattan epochákhoz szervesen kapcsolódik – és átszőheti napjainkat. Ennek mértéke egy-egy iskola helyi adottságaitól és a tanítók beállítottságától is függ. Vannak falusi Waldorf-iskolák is, amelyekben kifejezett cél a saját veteményes, méhészet, fűszer- és gyógynövénykert permakultúra alapon, baromfik és kecskék, birkák tartása. Számomra rendkívül rokonszenves kezdeményezés ez, amikor is erdő-mező és kert a tanterem. Nálunk ez a városi környezethez mérten valósulhat csak meg, de az irányultság így is tapintható. Állattanepochán állattartó tanyákra jártunk, saját állatokat hoztunk az iskolába, sőt osztályállataink is lettek. A megfigyelésükbe egészen elmélyültünk, a személyes odafigyelés, kötődés mellett alapos kutatómunka és művészi munka is részét képezte a projektmunkáknak. Növénytan kapcsán is lettek apró kertecskéink a teremben, valamint egészen mély megélésünk a fákkal, amiről egy másik cikkben már írtam. Kertművelésben Tóth Adrienn egyengeti lépteinket a helyes úton. Az Erdőjárást pedig a kimoccanásainkkal igyekeztünk megvalósítani.

Elsőtől kezdve minél több „zöldet” csempészünk napjainkba. Kiskorukban még heti szinten jártunk a „lóúsztatóra”, ahol agyag golyókat gyúrtunk, nádból tutajt készítettünk, a buja növények közt bunkiztunk, fűben hemperegtünk és kacsákat, horgászokat, vagy csak a fodrozódó vizet figyeltünk. A napi játszóterünk is egy terebélyes fa ágai között bújt meg. Amikor a mostani iskolaépületünkbe költöztünk, a gyakori kirándulásoknak vége szakadt – de sokszor tartottam órát a mellettünk lévő parkban. Megfigyeltük és rajzoltuk a növényeket, hallgattuk a neszeket, és az észleletekből versek születtek. Futni, játszani jártunk ki mozgásórán, énekelni zenén, és egyáltalán: ha csak lehetett, kimozdultunk. Kirándultunk ősszel, tavasszal és nyáron, közeli és messzebbi helyekre, megjártunk csuda tájakat: pilisi és zempléni erdőket, hegyeket-völgyeket, a Balatont, a Mátyás -barlangot, Tőserdő vadregényes bozótjait. Sütöttünk kürtőskalácsot hajnalban erdő mellett rakott tűznél, magunk szerezte botokon. Kerestünk varázslatos kristályokat a hegyekben. Estünk-keltünk patakokon át. Korcsolyáztunk a nádas befagyott jegén. Építettünk búvóhelyeket az erdő mélyén. Eveztünk Tiszán és Holt-Tiszán. Egyensúlyoztunk meredélyek és szakadékok mentén – és kúsztunk 30 m-re a földfelszín alatt, a Föld gyomrában. Túráztunk napfelkeltét látni. Vagy egész egyszerűen, csak egy kis közeli utcában elcsendesedtünk 10 percre, és magunkba merülve befogadtuk a hangokat, az illatokat, fényeket…a benyomásokat: versek születtek belőle. A világot bejárhatjuk úgy is, ha nem veszünk észre közben semmit. De megélhetjük a teljességet az elszigeteltségben is. Mert befelé a távlat végtelen.