Mint a szivárvány íve, száll a gerely. Megfeszített izmok, hajlékony test, fegyelmezettség. Fegyelem és figyelem kell hozzá, hogy a gerely szálljon, s hogy gyönyörű ívben járja be a magaslatokat, majd távol a földbe szúródjon, hisz ellenség rég’ nincs a láthatáron. Önmagát kell legyőznie minden ötödik osztályosnak a Waldorf-olimpián. 

Repül a diszkosz, és benne van minden erő, figyelem, vágy. Gyors nekifutás és a felkapcsolt Pegazus-szárnyak repítik az ötödikes gyermeket, hogy messze szálljon a távolugrás homokja fölött. Leérkezésének pillanatában érzi, hogy legyőzte a benne rejlő félelmet a távolságtól, a kishitűség határvonalát is átugrotta. Pegazus-szárnyai segítik akkor is, amikor átugorja az egyre magasabbra rakott lécet a magasugrásnál. Minden erejét beleadja a maratoni futásnál, minden porcikáját mozgósítani tudja, mert győzni fog. Igen, győzni a tömegben. Győzni fog a birkózásnál, a váltófutásnál, mindenhol a legjobb lesz. A saját szemében, a szülei, testvérei, osztálytanítója szemében, mert a Waldorf-olimpián mindenki győz. Mindenki a képességei szerint a legjobbat nyújtja. Nem másodpercekért futnak, nem azért a három helyért a dobogón.

Görög eszme, görög dalok, dicsőség, a városállamok lobogói, vidámság és boldogság. Mindezek a Waldorf-diákok olimpiájának a jellemzői, mert a gyerekek nem ismerik a megalázottság, az „épp lecsúsztam a dobogóról” érzését, és azt a szomorúságot és önvádat sem, amit az elvesztett tizedmásodpercek adnak egy hagyományos sportrendezvényen. Igen, versenghetnek, küzdhetnek, és küzdenek is, mert egy ötödikes hihetetlen erővel tud küzdeni, ha mi, felnőttek megmutatjuk neki az utat, és módot teremtünk a küzdelmének, és boldogságot, megelégedettséget tudunk cserébe adni. 

Mindenki várja ezt a napot, egész általános iskolai tanulmányának egyik csúcspontját. Nem hiába. A mi kis ötödikeseinknek is eljött ez a nap, a felfordult világunk, ideges felnőttek, kapkodó szervezés és több halasztás ellenére is. 

Boldog nap volt. Az olimpia és a győzelem napja. 

Dávid Orsolya